Két magyar író,  két szöveg felesel bennem hetek óta.
Márai Sándor   naplója 1986-ból és Molnár Ferenc önéletrajzi jegyzetei 1947-ből. (...)

Két nagyon   különböző ember,   akiket csak a magyar nyelvhez való viszonyuk és a mind magányosabb emigráció  köt össze,
  életük végén eljutnak ugyanarra a  lelki pontra,
  és álmukban vagy félálmukban a halott párjukkal beszélik meg az élettől való búcsú stációit.
Az egyik   történet öngyilkossággal   indul, a másik azzal  fejeződik be.


Nagyon nem márais és nagyon nem Molnár Ferenc-es írások.
Azaz dehogynem: mindketten visszatérnek egykori ifjúkori újságíró önmagukhoz,
  úgy tudósítanak a különös síron túli beszélgetésekről, mintha nem is velük történne.
  	Aztán amikor ezt leírják, be is fejezik az egészet.  
  Nem írnak  soha többé más történetet.  
    
  Hosszú csönd  következik.
  
  	Öt évvel az  első   álomleírások után   mindketten halottak.